Ne haragudjatok, hogy mindig akkor jön rám az írás, mikor ki vagyok akadva. Olyan tulajdonképpen, mintha két életem lenne. Egy, amit hermetikusan elzárva (tudom, hogy ez így helytelen kifejezés, de ha egyszer így ette magát be a köztudatba??) élek az otthonomtól jó távol. Egy hely, ahol egyszerűen nem vagyok sík ideg, mert nincsenek olyan tényezők, amik azt kiváltság belőlem. Egy hely, ahol a dolgok szabályszerűen, és - mondjuk ki - normálisan működnek. És van egy másik életem is (?). Ahol én vagyok a világ legnevetségesebb mókusa, aki pofára esett és akit már csak orratörve rángat maga után a mókuskerék. Egy hely, egy életközösség, ahol mindig én jövök ki rosszul, bárhogy is törekszem arra, hogy az Úr által tervezett úton járjak. Így állok. Elfogyott a pénzem, így most jelen pillanatban arra sincs elég pénzem, hogy holnap leutazzak a könyvbemutatóra. Apáéktól már nem merek kérni, mert tudomásomra adták, hogy nem akarnak rám többet költeni ezen a nyáron. És a másik oldalon meg persze azon vagyok, hogy magamnak tudjam megkeresni azt, amire szükségem van. De mit tegyek, ha egyszerűen cserbenhagyott a kreativitásom?? Már vagy két hete elkezdtem egy cikket a Maslow piramisról, de nem tudom befejezni. (befejezni??, a feléig sem jutottam...) Pénteken lapzárta, én meg arra jöttem rá, hogy túl nagy fába vágtam a fejszém. És most nem csak erről a cikkről és a mostani anyagi helyzetemről van szó. Hogy álmodhatnék arról, hogy egyszer főállásban írhatok, ha jelen helyzetben két hét alatt nem tudok produkálni semmit, ami ne a nullával lenne egyenlő.
Egészen nevetséges lehetek most, de sajnálom, ez a helyzet. Ami pedig még nevetségesebb, az maga a felvetés, hogy két életem van. Mert csak egy van. És azon vagyok, hogy az egészet úgy komplex Isten tarthassa a kezében. Mindenemmel együtt, úgy, ahogy van. Csak lennék egy kicsit ügyesebb, kicsit bölcsebb, kicsit.... kicsit kevésbé abnormális.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése