Egy nagyon egyszerű, mégis fontos üzenet van a szívemen néhány napja, amit mindenképpen meg akartam veletek osztani.
Tudjátok milyen az, amikor valami nagyon jó történik veletek, és szinte leterít a boldogság és az öröm? Remélem tudjátok. És voltatok már olyan helyzetben, amikor minden kilátástalannak tűnt, és a legkevésbé sem volt okotok örömködni? Bizonyos értelemben ezt is kívánom mindenkinek, bár legkevésbé sem azért, mert rossz napokat kívánnék bármelyikőtöknek. Egyszerűen csak mert az a tapasztalatom, hogy az ember legkiszolgáltatottabb állapotában tudja megtapasztalni a legintenzívebben Isten szeretetét.
Mikor gödörben vagy, és nem tudod, mi miért történik, akkor válik csak igazán fontossá egy döntés: tudod-e a körülmények ellenére az örömöt választani és Istent dicsérni, vagy hagyod, hogy a félelmeid és az aggodalmaid legyűrjenek?
Nem azért írom, mert ez olyan könnyű, vagy mert ez tűnik a logikusnak, hanem mert tapasztalat, hogy ez a hozzáállás, ez a döntés valós örömöt tartogat számunkra. És még csak nem is arról van szó, hogy egyfajta pozitívabb hozzáállás a dolgokhoz az majd kicsit jót tesz a lelkünknek, és egy perc alatt minden megoldódik. Arról van szó, hogy Isten akkor is jó és akkor is szeret, ha minden szétcsúszni látszik. A másik jó hír pedig, hogy ő minden fölött áll. És az a békesség, hogy bármi történhet velünk (tényleg bármi!), nem eshetünk ki az ő kegyelméből és szeretetéből, mert ő mindenhol ott van velünk, képes minden félelmet elvenni. Ez pedig olyan öröm, ami semmihez sem fogható. Természetfölötti öröm ez, amelyet semmi nem vehet el tőlünk. Azt mondta Jézus, hogy "boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa", ami annyit tesz: "boldogok és áldottak, akik felismerik, hogy szükségük van Istenre". (Máté evangéliuma, 5,3 - új 1# és egyszerű 2# fordítás)
Lehetünk hálásak a körülményekből következő örömökért is. Én például nagyon boldog vagyok, hogy a helyemen érzem magam, hogy csodálatos és szerető férjem van, és a legdrágább barátaim a világon. De a legjobb mégis, mikor Isten megengedi, hogy lássam, mennyire kicsi és elveszett lennék nélküle, és így megtapasztalhatom az ő hatalmát és jóságát.
Él Ausztráliában egy koreai ikerpár, akiknek az élete és gondolkodása nagyon inspiráló számomra. Soniának és Janice-nek a története talán nem szokványos bizonyságtétel, számomra mégis nagyon bátorító. (4:46-tól kezdődik a "lényeg", de az utána elhangzó dalok is nagyon jók. Sajnos nincs felirat, de az angoljuk nagyon könnyen érthető. :)) Hallgassátok szeretettel!
"Az ember egy kicsit nem figyel oda, és hirtelen azon kapja magát, hogy házas" - hülyéskedtünk egyik délután vacsora közben a férjemmel. IGEN, vele. :) Sokat poénkodunk együtt, és valami igazságot mégis látunk a fentebb kiírt mondatban. Nem három hónapja ötleltük ki házasodási terveinket, mégis olyan döbbenetesen hamar eltelik az a sok készülésre és szervezésre szánt idő, majd a nagy nap is, aztán hajnalban, mikor a srácok hozzák fel a nászajándékokat a kocsiból, te azon tűnődsz a napfelkeltét csodálva, mi is jön ezután. Hihetetlenül boldog vagy, és fáradt. Jól szeretnéd csinálni, te igazán jó feleség szeretnél lenni. Innentől kezdve pedig ez napi imádságoddá válik, (ha eddig nem lett volna az).
De ne rohanjunk ennyire előre, kezdjük el mondjuk éppen egy hónappal a szövetségkötésünk előtt!
Nyár elején, miután jól kiparáztuk magunkat és kiparáztattuk egymást, néhány sírógörcs és pánikroham után június 18-án végre lediplomáztunk. Innentől kezdve indulhatott a bűntudat nélküli strandolás, no meg az esküvőszervezés. Nem fogok a szalag színét érintő részletekig belemenni a szervezési teendők ecsetelésébe, néhány dolog azonban különösen fontossá vált számunkra az elmúlt hónapokban, és a szolgáltatókból is van jó pár, akiket bátran tudunk ajánlani a jelen és jövő jegyespárjainak, úgyhogy mindenképpen írok majd néhány sort a témában. Addig is sok örömöt kívánok mindannyiotoknak a jövő hétre!
u.i.: ennek a bejegyzésnek egyelőre nincs címe. Drága Boti persze miután kb. 20 percig szenvedtem, hogy nem jut eszembe semmi, szívélyesen felajánlotta a segítségét: "monoploma - diploma; diplotegnap - diploma" ... szóval nincs cím. Alvás van!
Korábbi ígéretemhez hűen a másfél éves évfordulónk alkalmából most végre kísérletet teszek arra, hogy összefoglaljam, mi is történt 2014. június 21-én a Bugovicsok és a Géczyk háza táján.
Tudom, hogy hónapokkal ezelőtt volt már, és azt gondolhatnátok, hogy egy csomó mindenre biztos, hogy már nem is emlékszem, de higgyétek el, ARRA a napra minden lány emlékszik. Íme a lánykérés: :)
Egy kis zene a történethez :)
Botival már napok óta vártuk a szombati találkozónkat, mivel aznap ünnepeltük a tizedik hónapfordulónkat. Mivel korábban már szóba jött, Boti tudta, hogy nagyon szeretnék egyszer csónakázni vele, így eldöntötte, hogy a kis ünnepünk alkalmából (itt még csak a hónapfordulóról volt szó, :P ) csónakázunk egyet a Városligetben. Sokat hülyéskedtünk csónakázás közben, legtöbbet talán azon, hogy milyen hamar letettem a haladás céljáról, mikor rájöttem, hogy evezni tulajdonképpen egy kicsit azért fárasztó, időközben ráadásul Boti táskájából előkerült az egyik kedvenc csokim is, szóval mondhatjuk, hogy én azért le voltam foglalva. Boti persze kitartóan evezett helyettem is, így még arra is volt időm, hogy a "szomszédos" csónakban lévő német gyerekek deviáns megnyilvánulásain szórakozzak, akik valamiért azt gondolták, hogy a német egy egzotikus nyelv, amelyet rajtuk kívül senki sem ért.
Csónakázás után eldöntött"ük", hogy felsétálunk a Gellért-hegyre, mivel ott volt az első randink. (Az idézőjelet az események nem éppen véletlenszerű alakulása miatt szükséges csak kitenni, akkor ugyanis egészen spontán ötletnek tűnt.) A hegy oldalában vannak pados balkonok, és mikor épp az egyik ilyen balkonhoz közeledtünk, láttam, hogy Boti elég erősen tendál a padhoz. Nem igazán értettem, hogy miért is, hiszen épp voltak ott más emberek, ráadásul valami zacsi is volt a padon (hirtelen azt hittem, valami szemét van ott). Aztán közelebb érek, és látom, hogy az nem szemét, hanem virág, a pad körül pedig rengeteg mécses kirakva szívecske meg minden egyéb formációban. Csodálatosan szép meglepetés volt ez, és Botus akkor "boldog tizedik hónapot" kívánt. Sokat örömködtünk, majd leültünk a padra, és egyszerűen csak elkezdtük felidézni a közösen eltöltött hónapok eseményeit. Jó volt ülni egymás mellett, és egyszerűen csak hálát adni mindenért. Jó volt rácsodálkozni, hogy milyen piszok nagy mázlista vagyok. Aztán épp nagyban magyaráztam neki valamit, meg a táskámban matattam, mikor egyszer csak látom, hogy a férfi, akibe már kb. három és fél éve szerelmes vagyok ott térdel előttem egy gyűrűvel a kezében. Jóóóóóéééég, ez most igaz, ez most tényleg megtörténik?? Igaz volt, tényleg megtörtént. :) Boti föltette a nagy kérdést, én pedig kimondtam életem leghatározottabb IGENjét, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a sokk következtében csak jónéhány "Jézi" után volt levegőm a rendes válaszra. (Ez utóbbi csak azért nagyon vicces, mert legutóbb a gimiben jéziztünk állandóan a lányokkal. Én aztán eldöntöttem, hogy le akarok szokni erről a szóhasználatról, mert keresztény hívőként mégsem szeretném ilyen kiüresített tartalommal használni Jézus nevét. Így az évek után viszont a legmélyebb ösztönénemből előtörve hirtelen meglepetésemben valahogy csak ezt a szót tudtam ismételgetni, tiszta őrület. :D) De szóval a lényeg, hogy az örömkönnyek közepette kaptam egy csodálatosan szép gyűrűt az ujjamra. Boti időközben elővett két kis pohárkát, Becherovkát meg Haribot (azt fontos tudni, hogy Rasi-országban ezek mind az autentikus nemzeti konyha ínyencségei!!), és folytattuk az ünneplést, (én pedig a gyűrűcsodálást is).
Délután sétáltunk még egy nagyot a városban beszélgetve, hálát adva, tervezgetve, jövőbeni asszonynevekkel kísérletezgetve. Este vacsorázni mentünk itt Óbudán abba az étterembe, amely a számomra az egyik legkedvesebb helyen van. A Szentlélek tér mögötti Fő térről van szó, ahol nagyon szeretek egyszerűen csak sétálgatni, merengeni. Ezen a ponton pedig muszáj megjegyeznem, hogy azért is különleges ez az egész, mert Botival még nem is jártunk, mikor én bennem már megfogalmazódott, hogy mennyire szuper lenne, ha egyszer Botival sétálgathatnék azon a gyönyörűszép és varázslatos helyen. Szóval akkor este is sétálgattunk, és azóta is sokat beszélgetünk ott télen, nyáron, szandálban-zokniban (...a legutolsót azért nem :D).
A vacsora után belehallgattunk egy kicsit a főtéri koncertbe: a Szentivánéji álmot játszották. Viszont mivel nem sokáig tudtunk akkor csöndben ülni, és ez láthatóan minket kivéve másokat meglehetősen zavart, hamar a helyváltoztatás mellett döntöttünk. Fogtuk magunkat, és a Szentlélek tértől egészen hazáig sétáltunk és beszélgettünk. Úgy emlékszem, hogy akkor egyáltalán nem fáradt el a lábam, de szerintem a városi gyalogtúrát szervező cégek nyugodtan reklámozhatnák velünk a programjaikat, mert így utólag visszagondolva rengeteget sétáltunk aznap.
Gyönyörű nap volt tele meglepetésekkel, szeretettel, rengeteg nevetéssel és bolondsággal. Aznap eldöntöttük, hogy életünk minden napját együtt szeretnénk eltölteni bolondan és szerelmesen. Most pedig nagy izgalommal készülünk mind az esküvőnk napjára, mind pedig a házasságunkra. Kevesebb, mint öt hónap múlva örömünnepet ülünk Veletek. Készüljetek. :)
Ha tudnátok, hány bejegyzés született már meg a fejemben,
mennyi történet, amit meg akartam Veletek osztani. Túl a félév utolsó vizsgáján
úgy döntöttem, hogy a kb. másfél éves kihagyás után itt az ideje visszatérni. Szeretnék
újra írni, átgondolni, megosztani és kapcsolatot keresni Veletek.
Ezt a blogot 2009 decemberében, tizenhét éves fejjel
indítottam el. Őszintén szólva visszaolvasva néhány (jónéhány) korábbi bejegyzést
elég erős a kísértés, hogy egy teljesen új felületen kezdjek el írni. Mert ha
visszaolvastok, látjátok, hogy volt itt sok tinédzserkori durca, önsajnálat,
titokzatosnak szánt plátóiszerelmes szenvelgés, egyszóval sok-sok olyan dolog,
amit azért huszonkét éves korára jó esetben kinő egy lány. De aztán rájöttem,
hogy nem akarom egyik ilyen bejegyzést sem elrejteni, mert ilyen formán akkor
kétévente lehetne új blogot indítani, mert normális esetben ugye minden ember
gondolkodása változik (értelmi és érzelmi aspektusból megközelítve is), csakúgy
mint az íráskészség. Sok minden változott tehát a tinédzserkor kinövésével, de
valahogy számomra pont az a különleges a saját régi bejegyzések
visszaolvasásában, hogy visszaadják a régi hangulatokat, érzéseket, fájdalmakat
és örömöket. Mert lehet sok itt a furcsaság és kuszaság, a régi bejegyzések
mindegyikét őszintén írtam, szóval marad minden. :)
De hol is tartunk most? :)
Túl az egyetem ötödik félévén minden csak arra vár, hogy
megírjam a szakdolgozatom, és letegyem a záróvizsgát, s mindez izgalmak után
július 18-án szövetségre lépjek Botival, a vőlegényemmel. Igen, időközben
megkérték a kezem, és aki közelről ismer, az tudja, hogy nem is igazán rövid és
szerintem nem is unalmas kis történet a miénk. :) Nektek is szeretném
elmesélni, de arra egy külön bejegyzést szánok.
Addig is kívánom mindannyitoknak, hogy legyen békés és sok-sok örömben gazdag napotok!!
Az elmúlt napokban többször kellett rádöbbennem, milyen hatalmas hatalma van a szavaknak. Félelmetes, hogy néha még csak nem is tükrözik a valóságot, nem is igazak, mégis hihetetlen hatást tudnak gyakorolni az emberre. A bátorító, dicsérő szavak olykor teljesen új löketet adnak, hálával töltik meg az ember szívét és visszahozzák az elvesztett életkedvet. Annak az oknak, hogy eldöntöttem, írni fogok, meghatározó előzményeit képezik azok a bátorító szavak, amelyeket az elmúlt időszakban kaptam. Eldöntöttem: írni fogok. Mégpedig céllal fogok írni. Azt fogom leírni, amit kaptam, mert önzőség volna megtartani magamnak. Szóval ilyesmire is képesek a bátorító szavak. De vannak másfajta szavak is, kevésbé szépek, kevésbé boldogítóak, kevésbé kedvesek.
Régebben sokkal nehezebben kezeltem heves érzelmeimet. Nem csak hogy nehezebben, de helytelenebbül is. A felgyűlt feszültség sokszor csapódott le családtagjaimon, elsősorban az öcsémen. Rosszkor volt rossz helyen, vagy beejtette azt a bizonyos utolsó cseppet a pohárba. Bánok minden kegyetlen mondatot, akkor is, ha az adott helyzetben igaznak tűntek is. Azok a szavak romboltak. Aztán talán a rossz vetésem következménye, hogy mostanság olyan mondatokat kapok tőle, mint„rágjon szét a rák, miért nem halsz már meg??!!”
Elvben vigasztalhatna a tudat, hogy tizenhét éves, és pontosan tudom, hogy nem csak velem ilyen eszeveszettül kedves, de valójában az átkok így is nagyon fájóak. Rombolják a környezetet, rombolják a megkeseredett beszélőt magát.
Ugyan az emberi kommunikációnak átlagosan a 70%-át nem a verbális, hanem a nonverbális jelek adják, talán mindannyiunknak ismerős a helyzet: egy emlékezetes pillanat (legyen az pozitív vagy negatív), az ember minden tizedmásodpercre pontosan emlékszik. Az iskolai tananyag memorizálása küszködés, de a valósan elhangzott, mély gyökeret vető mondatokat sokszor kötőszópontossággal vissza tudjuk idézni.
Ilyenek a szavak. Szépek és széptelenek, vadak és konkrétak. A szavak megszületnek: a kimondás után önálló életre kelnek. És te mész haza, a metrón utazva képes vagy egyetlen mondatot cincálni. Sokszor pedig egyetlen kijelentés értelmezése is csak az aktuális érzelmi állapotunkon múlik. Komikus, nem?? Azért mondta, mert... Úgy értette, hogy... Nyilván arra célzott, hogy... Valószínűleg nem pontosan azt akarta mondani, hogy...
A szónak hatalmas hatalma van. A tényt nyilván nem szükséges bizonyítanom, ugyanis kizártnak tartom, hogy ezzel ne szembesülnénk nap mint nap. De a tény ismeretének fényében eldönteni: én építőmunkás leszek, és nem akarok rombolni, már saját magunkon múlik.
Persze ne ámítsuk magunkat, tudjuk, hogy egy ilyen súlyú dolog nem csak egy döntés kérdése, de az biztos, hogy azzal kezdődik. És lesznek majd helyzetek, mikor visszaszólnánk, vagy dühünkben odavágnánk, néha üvöltenénk is talán, de nem Isten kérése módosul majd az ember rossz szokásaihoz. Az embernek kell változnia addig, amíg olyan nem lesz egészen, amilyen az kedves Isten előtt. Ez hosszú folyamat, és nem megy könnyen. De ha erőtlenek vagyunk, a mi erősségünk fentről jön. Olyan forrás Ő, amely soha nem fogy ki.
Életünk során több, mint 1,5 millió szót mondunk ki, ami naponta átlagosan 50 oldalt adna ki egy könyvben. Mit kezdjünk ezzel az 50 oldallal?? Pusztítsunk, romboljunk, vagy építsünk és bátorítsunk?? Az első lépés egy döntés. (Isten senkit nem erőszakol, csak egy nagyon erős ajánlatot tesz. ;))
„Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.” (kolossé 4,6)
Utassy József: Az én keresztem ÍRNI
Sok év után végre megértettem ezt a verset. Ma a Mindenható pedig ismét a szívemre helyezett valamit, minek következtében végre eldöntöttem: sajátommá is teszem. :)
„Ha keseregne a szívem, és sajogna a bensőm, akkor olyan
ostoba és tudatlan volnék veled szemben, mint az állat. De én mindig veled
leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe
fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm
másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te
maradsz, Istenem, örökké! Bizony,
elpusztulnak azok, akik eltávolodnak tőled. Kiirtod mindazokat, akik elhagynak
téged De nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az Urat tartom oltalmamnak.
Hirdetem minden tettedet.”
Csak egy-egy gyöngyszem a mai nap emlékére, avagy nem olyan unalmas a régi magyarországi irodalom-tanulás, mint gondolnátok. :)
A reformáció irodalmárairól (konkrétan Farkas Andrásról, Batizi Andrásról és Szkhárosi Horvát Andrásról):
"Igazi költőknek ugyan nem nevezhetők, de annak tudatában voltak, hogy irodalmat művelnek."
Balassi Bálintról:
"1575-ben fiát a bécsi udvar szándéka szerint elküldte (mmint apja) a Báthory István erdélyi fejedelem elleni hadjáratba, ahol fogságba esett. Fogsága azonban kellemes volt számára, kifejezetten jól érezte magát az olaszos műveltségű fejedelmi udvarban."
