Eljött. Megalázták. Fára szögezték. Meghalt.
Milyen pofátlanul profán megfogalmazása egy életútnak. Azt
gondolnánk, ebben a minimalista stílusban tálalni az üdvtörténet leglényegesebb
személyének legnehezebben szavakba önthető pillanatait nemcsak hogy nem túl
kifinomult húzás, de egyenesen felháborító. Pedig ahogyan ez a stíluszavarnak
tekinthető kis gikszer, úgy bizonyos szempontból maga Krisztus személye is
teljesen abnormális.
Hogy lehet, hogy a királyok királya első álmát egy állateledel-tálalóban aludja?
Hogy lehet, hogy az emberiség egyetlen bűntelen természetének ezrek követeljék
halálát? Hogyan lehetséges, hogy mindezek után a kereszten haláltusájában
gyötrődő Krisztus végül annyit mondjon: „elvégeztetett”?
Zavaróan egyszerű szó ez: elvégeztetett. Az emberi
elismerésvágynak, sajnáltatásnak és hiúságnak a legapróbb nyomai sincsenek mögötte.
Az ember időnként már hajlamos jónak, odaadónak és önzetlennek gondolni magát.
Aztán elolvassa János sorait: „Volt egy ecettel tele edény. Egy szivacsot
ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus
elfogadta az ecetet, ezt mondta: „Elvégeztetett!” És fejét lehajtva, kilehelte
lelkét.” (János 19, 29-30)
Ha Jézus a Földön töltött harminchárom évére azt mondja: elvégeztetett, én rövid
gondolkodás után azt kell mondjam: meg kell halnom. Ha az ember tud igazán
őszinte lenni, erre a felismerésre eljutni valójában nem nagy munka. Minden
különösebb energia befektetése nélkül belátható: lehetünk jók, jobbak,
legjobbak, az isteni szentséghez így is, úgy is túlságosan mocskosok vagyunk.
Az igazi abnormalitás tulajdonképpen csak itt kezdődik.
Eltelik két éjszaka, és harmadnapra virradóra minden értelmet nyer, ugyanakkor
minden értelmet is veszít. Értelmét veszti az emberi logika, értelmét vesztik
az életről alkotott téves képzetek. Krisztus feltámadásával azonban értelmet
nyer az a bizonyos harminchárom év, és a prófétáknak tett kijelentések.
Értelmet nyer a bűnös ember élete, értelmet nyer az én mocskos életem is.
Ha hajlandó vagyok lépni egyet a felfoghatóban: belátni,
hogy az én „áldott jó, kedves természetem” nevetségesen szürke próbálkozás A
Szent mellett, akkor A Szent meglépi a legabormálisabb lépést, ami lehetséges:
közösséget vállal velem, saját fia fájdalmára kiszabadít engem bűnös
természetemből, és mindezek tetejébe örök reménységre hív el.
Eljött. Megalázták. Fára szögezték. Meghalt. Elvégeztetett.
Feltámadt.
Feltámadt. Feltámadhatok én is. Feltámadhatsz te is.
Nekem ez a húsvét üzenete.
köszönjük
VálaszTörlésjó/rossz? Szakítottunk a fáról és fejest ugrottunk a sötétségbe. Kiszakítottuk magunkat az Isten lelkével való édeni szimbiózisból. Az Atya Jézusban ugyanezt tette önmagával. Könnyezve nézte bolyongásunkat, de szerelmét - az embert - nem hagyhatta elveszni. Jézus nem alkalmazta a jó és rossz tudásának ördögien emberi képességét. Atyja iránti végtelen bizalmából minden “jót” elfogadott. Nem mérlegelt, bár emberként Ő is szenvedett a nehézségekben.
VálaszTörlésNekünk nem kell a mártírhalál jó/rossz kérdésével megküzdenünk, de a legsúlyosabb példát kaptunk az Atya iránti feltétel nélküli bizalomra. Jézus volt az az ember aki megmutatta nekünk, hogy mit jelent az Isten iránti bizalom által valóban fiúvá lenni!
Legyen minden kár és szemét! Vágyjunk erre a szimbiózisra! Hagyjuk a saját magunk építette önző életünket elégni! Az ő terve tökéletes! Az ebben való felszabadult örömöt és vágyat adta nekem a húsvét.