közteherviselés(??)

Felpörgött élet, felgyorsult órák, homlokod felforr, gondolataid szaladni indulnak, rohannak már, beláthatatlan távokat kocognak át. Te átadod felhalmozódott terheidet Valakinek, és eldöntöd, nem engeded, hogy újra elhatalmasodjon rajtad a pánik és a nyomasztó kötelezettségtudat. Inkább megfogod az ismerős kezet, s kicsalsz egy logikátlan reményt gondolataid soraiból, belekapaszkodsz, s addig ismételgeted, amíg igazzá nem válik.

feltétel nélkül

Milyen könnyű szeretni azokat, akik megbecsülnek, akik viszont szeretnek, elfogadnak.

És mennyire nehéz azokat, akik kritizálnak, akik ellened fordulnak, akik megaláznak, kárhoztatnak. Mégis. Őket kell igazán szeretni. Nekik van rá igazán szükségük. 

 ...

EZ AZ, AMI ISZONYTATÓAN NEHÉZ!! (És valóban az.) De hol vagyok én a jézusi jellemtől, ha ez az alapvető tisztaság, önzetlenség nincs meg az én szívemben??

hálaadás a hálátlantól

   Eljön majd az idő, amikor érzéseket lehet posztolni és megosztani. Akkor majd egy ilyen bejegyzést megnyitva mosolyra gördül a szád; velem nevetsz az én egyetlen, infantilis családomon, átérzed azt a békességet és hálát, amit én most. Akkor majd megérted, hogy megvan az oka annak, hogy állandóan vigyorgok, mint a vadalma. Ajándékok vagytok nekem mind, sok-sok kincset érő ajándék, akiket az én Atyámtól kaptam ajándékba. :)

egy éve karácsonykor

Élünk, Mozgunk, Vagyunk.

   Furcsa, zavarodott karácsony előtti hangulat. Persze ez így badarság, mert nem a karácsony miatt vagyok zavarodott, de ez most lényegtelen. A vicces csak az, hogy ez a zavarodottság és bódult állapot épp a karácsony időszakára esik. Mit lehet tenni? Sokat gondolkodni, álmélkodni, megállapítani, hogy mennyire kéne már takarítani, mennyire kéne már készülgetniük azoknak a bizonyos házidogáknak és prezentációknak, konstatálni, hogy ajándékötletek terén idén sem lettem kreatívabb, jókat beszélgetni Áronnal, a bátyámmal, kevésbé színvonalas, de annál viccesebb párbeszédeket folytatni Ábellel, az öcsémmel, sokat gondolni távolban lévő egyetlen nővérkémre, valamint újra és újra az Úr elé vinni már sokszor megválaszolt kérdéseket... néha újakat is persze, néha csak rámosolyogni az Atyára... igen, azt szeretem. :)

döbbenet.

 És beszélnek, de nem néznek, kérdeznek, de nem hallgatnak, nem ismernek, nem gondolnak, csak valótlant, feltételeznek, de hamisat, kioktatnak, kiabálnak, szívnak, szítanak, ész nélkül győzködnek, szív nélkül szeretnek

...

Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik. Arcom rákvörös lesz (gondolom), de nem baj, mert nem látják. Remélem nem látják. Remélem, hogy nem látják??

Máté 6,25-34

   Ismerek egy nénit, aki elárulta, hogy egyszer hallható hangon hallotta Istent, ahogy szól hozzá. Az Úr azt mondta neki, hogy 'ne félj'. Emlékszem, egyszer mikor idén tavasszal beszélgettem az Úrral, kérdeztem, hogy miért nem szól hozzám is hallható szóval. Erre Ő azt mondta, hogy azért, mert neked van hited. Akkor örültem ennek a válasznak... igazándiból megtiszteltetésnek tartottam efféle bókot egyenesen a Mindenhatótól kapni.

  
   De ma rá kellett jönnöm, hogy közel sincs akkora hitem, mint amekkorát szeretnék... Hál' Istennek a holnapi napot illetően megoldódtak az előbbi bejegyzésben kifejtett problémáim, és most tényleg nagyon hálás vagyok ezért az Úrnak, de olyan kis gagyi vagyok, hogy csak utólag tudok ezekben a csodákban gyönyörködni. Én kis drága hitetlen... még hogy van hitem. Ha már itt tartunk annak a néninek kolosszálisokkal nagyobb hite van. De akkor hogy is van ez?? Vagy mikor tavasszal beszélgettem az Úrral, azt a "bókot" nem is ő mondta?? Igen kedves, jól látod, éppen hitetlenkedem.

   Na jó, igazándiból nem fair, amit csinálok, mert már másfél perce egy Pomplamoose szám megy, úgyhogy önkéntelenül is mosolyra gördül a szám (na jó, talán ez még csak félmosoly), és már csak úgy fölöslegesen szaporítom a szót, mert szeretek írni, még ha nem is tudok, azért teszem, mert örömöm lelem benne. Csak mint beszélni, de ez gondolom mindenkinek feltűnt... ajj, ezután a bejegyzés után senki nem fog komolyan venni. Egyébként meg az előbbi gondolathoz visszatérve, hogy miért csak utólag tudok örülni a csodáknak, vagy annak, ahogy az Úr kisegít szorult helyzetekből... ha jól belegondolok kicsit nevetséges is lenne, ha teljesen leégve hallelujáznék, hogy Dicsőség az Úrnak, egy vonatjegyre sincs pénzem!! De erről meg az jut eszembe, hogy mostanában az ifiben többször is előjött az az érdekes gondolat, miszerint úgy is hozzáállhatnánk a dolgokhoz, hogy (igyekszem pontosan idézni):

Problémáid vannak? Dicsőség az Úrnak, mert kihoz belőlük. Rendben van az életed? Dicsőség az Úrnak, mert lesz az még rosszabb is!

   Most, - hogy a mai nappal megtapasztaltam, mennyire nem is ilyen egyszerű ez az egész, mint amilyen jópofán hangzik, - látom, mennyire távol is vagyok attól, hogy a hitem hegyeket mozdítson. No, hát dolgozom az ügyön... ;)

már csak a telefonszámlám várom

   Ne haragudjatok, hogy mindig akkor jön rám az írás, mikor ki vagyok akadva. Olyan tulajdonképpen, mintha két életem lenne. Egy, amit hermetikusan elzárva (tudom, hogy ez így helytelen kifejezés, de ha egyszer így ette magát be a köztudatba??) élek az otthonomtól jó távol. Egy hely, ahol egyszerűen nem vagyok sík ideg, mert nincsenek olyan tényezők, amik azt kiváltság belőlem. Egy hely, ahol a dolgok szabályszerűen, és - mondjuk ki - normálisan működnek. És van egy másik életem is (?). Ahol én vagyok a világ legnevetségesebb mókusa, aki pofára esett és akit már csak orratörve rángat maga után a mókuskerék. Egy hely, egy életközösség, ahol mindig én jövök ki rosszul, bárhogy is törekszem arra, hogy az Úr által tervezett úton járjak. Így állok. Elfogyott a pénzem, így most jelen pillanatban arra sincs elég pénzem, hogy holnap leutazzak a könyvbemutatóra. Apáéktól már nem merek kérni, mert tudomásomra adták, hogy nem akarnak rám többet költeni ezen a nyáron. És a másik oldalon meg persze azon vagyok, hogy magamnak tudjam megkeresni azt, amire szükségem van. De mit tegyek, ha egyszerűen cserbenhagyott a kreativitásom?? Már vagy két hete elkezdtem egy cikket a Maslow piramisról, de nem tudom befejezni. (befejezni??, a feléig sem jutottam...) Pénteken lapzárta, én meg arra jöttem rá, hogy túl nagy fába vágtam a fejszém. És most nem csak erről a cikkről és a mostani anyagi helyzetemről van szó. Hogy álmodhatnék arról, hogy egyszer főállásban írhatok, ha jelen helyzetben két hét alatt nem tudok produkálni semmit, ami ne a nullával lenne egyenlő.

   Egészen nevetséges lehetek most, de sajnálom, ez a helyzet. Ami pedig még nevetségesebb, az maga a felvetés, hogy két életem van. Mert csak egy van. És azon vagyok, hogy az egészet úgy komplex Isten tarthassa a kezében. Mindenemmel együtt, úgy, ahogy van. Csak lennék egy kicsit ügyesebb, kicsit bölcsebb, kicsit.... kicsit kevésbé abnormális.

"Istenlátta" Ráhel

Nem értem a szüleimet. Illetve ez így nem igaz. Mert tekintve, hogy minden információnak a birtokában vagyok, azt hiszem mindent értek, csak nem értek velük egyet. De végül is ez nem számít, hiszen ők a szüleim. És nem is kell, hogy száímtson. Ebben a kapcsoaltban, ebben a helyzetben nem. Ez az isteni rend. Apropó Isten....

(Na jó, csak találgatok, hogy mit keres itt az "apropó" kifejezés, tekintve, hogy a bejegyzéseim 80%-a Istenről és a vele való kapcsolatomról szól.)

De térjünk vissza az előző gondolathoz! 'Nem értek velük egyet.' ...

Viszont olyan bosszantó, és annyira tipikus, hogy az ember mindent olyan tisztán lát a környezetében. A körülötte lévő emberek összes problémájára tudja a megoldást, csak a sajátjára nem. Egyszerűen nem látom magam tisztán. Nem látom mit is kéne, vagy éppen ne kéne tennem. Ahhoz, hogy úgy láthassam magam, mint ahogy én a családtagjaimat, ahhoz valakinek el kéne mesélnem mindenem. Érted?? MINDENEM!! Minden tervemet, minden érzésemet, minden szeretetemet és minden sértettségemet. Mindezek fényében persze valahol mégiscsak csorbulna a dolog, már csupán abból a puszta tényből kiindulva, hogy mindannyian emberek vagyunk. Mindannyian. Mindannyian, kivéve.... Istent.

Fantasztikus lenne, ha láthatnám magam Isten szemével. Mennyivel tisztábban látnék mindent. Mennyivel bölcsebb lennék, mennyivel könnyebb lenne megérteni mások helyzetét. ... (vagy mennyivel nehezebb??) Ha csak arra  gondolok, hogy Isten mindig új szívet ad az ő bűnös bűnt valló gyermekeinek. Emberi értelem fel sem foghatja ezt a kegyelmet. Az emberi értelem nem. Ezért talán ember sosem láthat magáról "Isten alkotta képet".

káosz

 

Mintha minden borulna körülöttem. Fogalmam sincs mit akar Isten, de még csak arról sincs most sejtésem, hogy én mit akarok igazán. ... Vagy addig jó, amíg ez így van? Bizonyos szempontból lehet. Más szempontból viszont veszélyes lehet, arról nem is beszélve, hogy milyen őrjítő is tud ez lenni. 

Iszonyú fura ez az érzés. Egy részről megszabadultam valamitől, ami régóta kínzott, másrészről viszont olyan, mintha nem lennék önmagam. 

Semmit nem értesz, tudom, de őszintén szólva én lennék igazán zavarban, ha értenéd ezt.

Ha te olyan gyermeke vagy az Úrnak, aki érti a szavát, érti és tudja cselekedni az akaratát, légy érte nagyon hálás... helyettem is!!

Vagyok aki Vagyok

- Gyere csak!
- ??
- Gyere, ne félj! Hát nem ismersz meg?
- Megismerni? De hiszen egyáltalán nem ismerlek.
- Na jó, talán még nem ismersz annyira áthatóan, de sokszor mondtad már nekem, hogy szeretnéd, ha mesélnék.
- Miért most jelensz meg? Mindig is álmodoztam ilyesmiről, de sosem jöttél.
- Drága gyermekem. Nekem nem kell 'jönnöm', mindig itt vagyok. A kérdésedre a válasz pedig igen egyszerű; mert az utóbbi időben bárhol szóltam hozzád, sehol nem vettél észre.
- Pedig én hívtalak, akartam is veled beszélgetni, csak az utóbbi időben annyi dolgom volt.
- Tudom jól, és hidd el, örülök, mikor látom, hogy szorgoskodsz. Viszont tévedsz, ha azt hiszed, hogy az életednek ezen részével egyedül kell megbirkóznod.

volna egy ötleted??

Újat alkotni... napról napra, sőt percről perce nehezebb feladat. És ha kitalálsz valamit, ami valóban nagyon avantgarde, utána a másfél perces örömujjongásod után újra kezdheted törni a buksidat, hogy kifundálj valami újat.

Törődj bele kedves, sosem leszel elégedett azzal, ami és aki vagy.

valahogy úgy.

Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!

/Zsolt 139, 23-24/

kac-kac (??)

Isten humorérzéke egyszerűen tökéletesen kifinomult. A legnagyobb kár csak az, hogy nem értem a poénjait.

Önzetlenül

Szolmizálj hangokat, mert az segít!
Olvass betűket, mert az hasznos!
Nézz képeket, mert az gyönyörködtet!
Hallgass hangokat, mert az elvarázsol!
Érezz illatokat, mert az emlékeztet!

Énekelj nekem, mert az elvarázsol!
Írj nekem, mert az reményt ad!
Mutass magadból, mert az megszépít!
Mesélj sokat, mert az "érdekfeszít"!
Adj emléket, mert az értelmet ad!

egy tökéletlen lány nem fér meg a tökéletes családban

"Ahányszor rád nézek, mindig eszembe jut, hogy mekkora csalódás ez nekem."

"Olvastam a cikked, nem is annyira(!) rossz."


Ne törjétek magatokat, még a végén nem roppanok össze teljesen.

láss is, ne csak nézz!

Drága barátaim!

Mindenekelőtt óvakodjatok a szélsőséges gondolkodásmódtól. Minden téren. Ne csak a magatok szemével nézzetek! És ne csak nézzetek, lássatok is!
...
Még mindig nem látod?? Lehet, hogy nem vagytok egyformák? Lehetséges, hogy nem azonosak a képességeitek? Vagy ő neki más az értékrendje?
Ő nem kevésbé értékes, csak másban jó, vagy mást tart fontosnak... de ember.

És látta Isten, hogy ez jó (??)

Én hülye illuzionista....
Már-már betegesen tiltakozom a hazugság ellen. Az olyanfajta hazugságok, füllentések trükközgetések ellen is, amik abszolút természetesek és ösztönszerűek az emberi természetben. És ezzel nem fényezni akarom magam. Éppen ellenkezőleg. Ez már beteges - ezt már én is így látom, pedig én tényleg sok őrült dolgot kezelek természetesen... Mégis, ez a beteges gondolkodásmód tesz engem klinikai esetté.
Valahogy azt érzem, az ember bárhogy próbál jó lenni, tisztességes és becsületes életet élni, egyszerűen képtelen rá abból az egyszerű okból fakadóan, hogy ember. És nem, nem fogok Vörösmartyt idézni, nem gondolom, hogy az "emberfaj sárkányfog-vetemény"... (észre sem vettem, és máris hazudtam, ugyanis csak a bejegyzés második elolvasására esett le, hogy korábbi ígéretemhez nem maradtam hű, citáltam. második olvasás alatt közbefűzött komment vége) csak azt, hogy ahhoz tisztasághoz és tökéletességhez képest, ami a Mennyben van, teljesen mindegy mit próbálunk mi itt produkálni...
Gyűlölöm a hazugság világát, a csalásét és a sumákolásét.
Minél inkább próbálsz normális életet élni, annál inkább fedezed fel magadban a abnormalitás vonásait.

pimaszodik.

Azt vettem észre magamon, hogy kezd elég elviselhetetlen stílusom lenni, pedig én nem akarok olyan emberré válni, mint amilyenné változom mostanság. Szeretnék alázatos szívű lenni, és azt még jobban szeretném, ha ez az alázatosság abszolút természetes, belülről fakadó lenne. Isten rámutatott arra, hogy ebben csak ő segíthet. Mit tehetnék? Ő formált meg engem, és én Neki köszönhetem mindenem. Miért ne akarnám, hogy formáljon át teljesen??

Te ostoba mindentudó!

Miért hiszed azt még mindig ember, hogy te jobban tudod? Annyi pozitív megtapasztalás után hogy nem tudod még mindig kiadni a kezedből a dolgokat Istennek? Csak letenni elé és azt mondani neki; vedd el tőlem, mert hiszem, Te úgyis a legjobbat tartogatod a számomra. Isten annyi mindent akar még nekünk mutatni, miért nem hagyjuk?

Az ember mindent túlbonyolít. Mikor fogja már fel végre, hogy nem tud olyat alkotni, ami Istent meglepné. Hiába a sok bravúrkodás, trükközgetés... mind lejárt lemez.

Elképzelem milyenek lehetünk mi Isten szemében. Mint mikor egy kisfiútól megkérdezi az édesapja, hogy csokit ettél ebéd előtt? Ő meg szemrebbenés nélkül rávágja, hogy nem, mikor a füléig csokis a képe. Isten előtt mind egyformán fedetlenek vagyunk. Az embereket átverheted, de Őt nem. Csak közben meg hinnéd már el végre, hogy Ő jót akar neked! Mégis hogyan beszélhetnék valamiről ilyen meggyőződéssel, ha nem saját tapasztalataimon alapulna? Én igazán szkeptikus vagyok, ezt sokan megerősíthetnék, ebben mégis teljesen biztos vagyok. Akkor miért viselkedem én is folyton ugyanígy? Egy idióta türelmetlenségből fakadó kattanással mindig átveszem az irányítást az életem felett, aztán meg csodálkozom, hogy én bizony nem így terveztem. Én nem akartam ilyen idiótán viselkedni, nem akartam félreérthető választ adni, nem akartalak megbántani. Akkor miért is nem fejezem be az állandó bravúrkodást???
Te ostoba mindentudó...

túl sok(k)

Délután azt hittem ennél rosszabb már nem lehet. De tévedtem.
Nekik fogalmuk sincs.... nem ismernek, ha szerintük ez közöny. Közöny? Beleroppanok!!!
...
Apa levele közben szó szerint fizikailag kezdett el fájni a szívem.....