Change me!

Kevés ember rendelkezik olyan szánalmas múlttal, mint én. És ezt őszintén állíthatom. Véletlen rátaláltam a neten néhány fórumbejegyzésre, amiket én írtam több, mint öt évvel ezelőtt. Egyszerűen nem ismerek magamra. El sem hiszem, hogy valaha voltam ennyire gonosz. Ezt persze arról az oldalról is nézhetnénk, hogy mekkora kegyelem az Úrtól, hogy kiragadott abból a szánalmas életből, és mostanság napról napra próbál nevelgetni, terelgetni. Én meg akarok változni. Tényleg meg akarok. Ha magamra nézek nem egy olyan lányt látok, amilyen szeretnék lenni. (Természetesen nem a külsőségekre gondolok). Tudom, hogy egyedül nem tudok megváltozni. Csak egy valaki képes arra, hogy teljesen átformáljon. Hihetetlen, hogy 18 kellett, hogy ezt felismerjem. De itt vagyok.

Őszintén állíthatom; förtelmes hetem volt. Az egész hetet végig tanultam, erre összeszedtem egy rakat szar jegyet (így a 2 és 4 intervallumán belül). Én ezt nem értem. Eddig abban az egyszerű törvényszerűségben hittem, hogyha tanulok ötöst kapok. Kész vagyok, az utolsó csepp a pohárban, hogy tegnap mikor hazaértem Áron közölte, hogy Géczy Nagymamának stroke-ja van, lebénult és nem lehet vele kommunikálni sem. Még mindig semmi javulás, jelenleg a Honvédban fekszik a stroke osztályon. Nem tudom mit tehetnék. Borzasztóan félek. Nem tudom megtért-e. Az utóbbi időben próbáltam vele erről beszélgetni, de már akkor sem volt abban az állapotban, hogy tisztán tudjon ilyenekről gondolkodni.
Igazán "csúcs", hogy miután felismertem ki az egyetlen, aki élhetővé, sőt - megkockáztatom - áldásokkal túlcsorulóvá tudja tenni az életet, vagyok annyira önző és elkényelmesedett, hogy ne adjam tovább ott az örömhírt, ahol csak tudom. És tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. E témában számomra a Tűzálló (Film a házasságról) című filmben fogalmazta meg a az egyik szereplő a legjobban lényeget: "Fiam, annyira szeretlek, hogy nem tudom tőled elhallgatni az igazságot..." Milyen egyszerű ez a mondat, és mennyire így kéne, hogy gondolkozzunk mi is... Bízom benne, hogy még nem késő. Nem tehetek mást, csak imádkozni tudok. Nincs megoldás, csak Isten a megoldás. Az Ő kegyelmén múlik az egész.

A másik meg. Augusztusban kaptam egy kijelentést. Legalábbis eddig biztos voltam benne, hogy Istentől kaptam. De mostanság minden olyan furán alakul ez ügyben. Egy szót sem értek. Beleroppanok ebbe a bizonytalanságba. Különben meg nem értem, hogy én, aki fentről várom az összes utasítást hogy foglalkozhatok ilyen felületesen az igével. Eddig minden olyan törvényszerűen alakult az életemben, igazán nem kerültem nehéz helyzetekbe, nehéz döntések elé. De most, hogy nagykorú lettem - hiába vagyok még bőven gimnazista - hirtelen olyan, mintha felnőttként kéne viselkedem. (???) Nem bírok el ennyi mindent ilyen fiatalon. Talán sosem fogom. De akkor Isten miért ad nekem ennyi mindent? A másik oldalon meg persze tudom, Isten egy grammal nem bíz rám többet, mint amennyit el tudnék viselni. Ezek szerint ne lennék tisztában a képességeim határaival? Érdekes gondolat...

Most mindenesetre Facebook böjtöt rendelek el magamnak határozatlan időre. Nem tudom még pontosan honnan kapok majd válaszokat, de biztos nem a Facebooktól (bár tudjuk, hogy "az arckönyv sosem hazudik". :P).

u.i.: Ha bárki megkísérli megérteni azt a sok mindent, amiről itt most írtam, annak sok sikert, aki meg is fejti, annak sok gratula. Mindenesetre leszögezném, hogy ezt a bejegyzést most a többivel ellentétben nem kifejezetten "publikációnak" szántam, inkább csak magamnak, afféle "gondolatok tisztázása" céllal. :) Isten áldjon titeket, szebb napokat nektek, mint nekem voltak ezen a héten. A finnországi beszámoló meg még mindig nem került fel, de mint tudjuk, ami késik...