Olyan szép hetem van. Még nem is írtam a szociális munkáról, holnap lesz az utolsó napom (*visszafojtja könnyeit...*), így legfőbb ideje a kis beszámolónak. Tehát hétfő óta a Pető Intézet óvodájában dolgozom mint önkéntes. Integráló csoportba kerültem a legkisebbekhez (Kipp-kopp csoport). Annyira élvezem az egész munkát. Elején kicsit tehetetlenek voltunk, de hamar belejöttünk, és egyszerűen annyira szeretem ezt csinálni. Persze nem tudom, hogy képes lennék-e életem végéig éhbérért ezt csinálni, de egyáltalán nem ábrándultam ki ebből az egészből, pedig előre figyelmeztettek, hogy ne csodálkozzak, ha már az első nap kiakadok. Beteg gyerekek (bár mint említettem integrált csoport, tehát vannak egészségesek is), de hamar belejön az ember. Mindegyik gyereknél meg kell tanulni, hogy miben kell neki segíteni, és mi az, amit nem szabad megengedni neki. Most már én is egészen kiismertem őket. És annyira megkedveltem ezeket a drágákat. Olyan kis édesek. Tudom, hogy az ilyesmi nem helyes, nekem mégis vannak kedvenceim. (Ezt persze csak így az ovin kívül jegyzem meg). Dominak hívják az egyiket, és ilyen kis pocok feje van. Az ölemben ült, mesét olvastam neki, és mivel marhára koncentrált, ilyen aranyosan ráncolta a szemöldökét. Komolyan mondom hazahozom holnap. :) Meg az a mosoly... aww. :D A legjobb barátja, Martin szintén egy hatalmas fazon. Ő egy törpe növésű kisfiú, de a tartása rendben van, így az egész testtartása és járása ilyen beképzeltnek tűnik. Mellé még okos is, és kellő mértékben pimasz, egyszerűen tökéletes. És milyen jól eljátszunk egymással. :D De a többiek is, egytől egyig hatalmas arcok. És nagyon megszerettük egymást. Ők is kötődnek hozzánk, de mi is hozzájuk. Megrémiszt a gondolat, hogy a holnapi nap után talán soha nem találkozhatok már velük. Nem hallhatom Martinka dumáját, Domi érthetetlen édes motyogását, Babi és Patrik üvöltését, és nem láthatom Fruzsi és Tomi elbűvölő mosolyát...
aztaa!!! Nem is tudtam hogy lehet ilyen önkéntes munkát csinálni a ott. De ez hatalmas dolg!!! Én nem tudom kibírnám-e. Egyszer a kórussal voltunk Franciaországban és egyszer vakoknak énekeltünk egy templomban egyszer meg sérült embereknek ilyen intézetben. Soha nem volt olyen addig hogy egyszerűe képtelen voltam nem sírni. Nem csak a sajnálattól hanem a meghatódottságtól. Énekelték velünk a karácsonyi dalokat. Életem legszebb és legfájdalmasabb emléke ez egyben. De sosem tenném megnem történtté. Mindenesetre nem tudnék iylen helyen dolgozni. sajnos nem bírnám lelkileg. Örülök hogy pozitív élményekkel gazdagottál:)) És biztos hogy sokat épültél ezáltal:))
VálaszTörlésTényleg rengeteget kaptam, nagyon hálás vagyok azokért a napokért. Egyébként bevallom őszintén - bár persze nem tudom így utólag, - de egyáltalán nem biztos, hogy pl. felnőtt emberek között is ilyen lelkesedéssel tudtam volna csinálni. Tényleg nem tudom, lehet... de így gyerekekkel komolyan nem esett nehezemre. :) És ja... kellenek az ilyen élmények, annyit érnek!!
VálaszTörlés