"Istenlátta" Ráhel

Nem értem a szüleimet. Illetve ez így nem igaz. Mert tekintve, hogy minden információnak a birtokában vagyok, azt hiszem mindent értek, csak nem értek velük egyet. De végül is ez nem számít, hiszen ők a szüleim. És nem is kell, hogy száímtson. Ebben a kapcsoaltban, ebben a helyzetben nem. Ez az isteni rend. Apropó Isten....

(Na jó, csak találgatok, hogy mit keres itt az "apropó" kifejezés, tekintve, hogy a bejegyzéseim 80%-a Istenről és a vele való kapcsolatomról szól.)

De térjünk vissza az előző gondolathoz! 'Nem értek velük egyet.' ...

Viszont olyan bosszantó, és annyira tipikus, hogy az ember mindent olyan tisztán lát a környezetében. A körülötte lévő emberek összes problémájára tudja a megoldást, csak a sajátjára nem. Egyszerűen nem látom magam tisztán. Nem látom mit is kéne, vagy éppen ne kéne tennem. Ahhoz, hogy úgy láthassam magam, mint ahogy én a családtagjaimat, ahhoz valakinek el kéne mesélnem mindenem. Érted?? MINDENEM!! Minden tervemet, minden érzésemet, minden szeretetemet és minden sértettségemet. Mindezek fényében persze valahol mégiscsak csorbulna a dolog, már csupán abból a puszta tényből kiindulva, hogy mindannyian emberek vagyunk. Mindannyian. Mindannyian, kivéve.... Istent.

Fantasztikus lenne, ha láthatnám magam Isten szemével. Mennyivel tisztábban látnék mindent. Mennyivel bölcsebb lennék, mennyivel könnyebb lenne megérteni mások helyzetét. ... (vagy mennyivel nehezebb??) Ha csak arra  gondolok, hogy Isten mindig új szívet ad az ő bűnös bűnt valló gyermekeinek. Emberi értelem fel sem foghatja ezt a kegyelmet. Az emberi értelem nem. Ezért talán ember sosem láthat magáról "Isten alkotta képet".