kilengett a szinuszom

   Szóval mostanság nagy mértékű az amplitúdóm...áhh, na jó én sem gondolhatom komolyan, hogy majd a nemlétező fizika tudásommal fogom ábrázolni a jelenlegi helyzetet. Egyszerűen csak... túl zűros minden. Az Úr túl sok örömöt és áldást hozott mostanság ahhoz, hogy mindez szép lehessen, ezért az ördög ott rúg belém, ahol csak tud. Mostanság a szüleimet szemelte ki tökéletes eszközéül.

   Tényleg, ha például az ifivez elvonulásra gondolok. Az Úr ott volt, épített, vigasztalt, gazdagított. A tegnapi istentisztelet pedig... Röviden a lényeg annyi, hogy tegnap az ifi tartotta a délelőtti alkalmat. De úgy zwack und pack: a dicsőítéssel, a prédikációval, mindennel mi készültünk. És az Úr annyira megáldotta az egész alkalmat. Én legalábbis úgy érzékeltem. Hárman hirdettünk igét; Boti, Papp Dani meg én. Mind izgultunk, készülődtünk, imádkoztunk, és bátorítottuk egymást, az Úr pedig örült ennek, és mikor arra került a sor, hogy egyesével kiálljunk, mindenféle izgalmat és aggodalmaskodást levett a vállunkról.(Ha érdekel az alkalom, itt megtekinthető/meghallgatható.) Az Atya velünk volt az imák alatt, a dicsőítés alatt is, mindenhol. Úgy alakult, hogy most a dicsőítő csapatban is benne voltam, mint hegedűs és énekes. És annyira jó volt megélni Isten közelségét, rég nem éreztem ilyet. Pedig nagyon sokat rontottam (a vége felé pl. - magam sem tudom már hogy sikerült, de - majdnem orra buktam egy mögöttem álló gitárállványban. Áron tesóm csak mosolygott rám, hogy 'hát te ki vagy'...) És mindezek ellenére tudtuk az Urat teljes szabadsággal dicsőíteni.

   Az érmének azonban két oldala van. Ha valahol az Úr munkálkodik, az baromira böki az ördög szemét. Az estém tehát már kevésbé volt vidám, bár hozzá kell tennem, hogy sok drága testvérem mellettem volt, így igazándiból még jó részei is voltak az éjszakának. Ebbe nem akarok nagyon bele menni, maradjunk annyiban, hogy a szüleimmel való kapcsolatom erősebb imatéma most bármely másiknál.
   Furcsa ilyen 'egyszer lent egyszer fent' állapotot megélni csupán pár nap leforgása alatt, de nem félek. Az én  Atyám hatalmasabb mindennél. Másban nem is bízhatok, de amíg Benne bízom, addig  jó helyen vagyok. :)

Istennél van segítségem és dicsőségem, erős sziklám és oltalmam az Isten. /Zsolt 62,8/

"Istenlátta" Ráhel

Nem értem a szüleimet. Illetve ez így nem igaz. Mert tekintve, hogy minden információnak a birtokában vagyok, azt hiszem mindent értek, csak nem értek velük egyet. De végül is ez nem számít, hiszen ők a szüleim. És nem is kell, hogy száímtson. Ebben a kapcsoaltban, ebben a helyzetben nem. Ez az isteni rend. Apropó Isten....

(Na jó, csak találgatok, hogy mit keres itt az "apropó" kifejezés, tekintve, hogy a bejegyzéseim 80%-a Istenről és a vele való kapcsolatomról szól.)

De térjünk vissza az előző gondolathoz! 'Nem értek velük egyet.' ...

Viszont olyan bosszantó, és annyira tipikus, hogy az ember mindent olyan tisztán lát a környezetében. A körülötte lévő emberek összes problémájára tudja a megoldást, csak a sajátjára nem. Egyszerűen nem látom magam tisztán. Nem látom mit is kéne, vagy éppen ne kéne tennem. Ahhoz, hogy úgy láthassam magam, mint ahogy én a családtagjaimat, ahhoz valakinek el kéne mesélnem mindenem. Érted?? MINDENEM!! Minden tervemet, minden érzésemet, minden szeretetemet és minden sértettségemet. Mindezek fényében persze valahol mégiscsak csorbulna a dolog, már csupán abból a puszta tényből kiindulva, hogy mindannyian emberek vagyunk. Mindannyian. Mindannyian, kivéve.... Istent.

Fantasztikus lenne, ha láthatnám magam Isten szemével. Mennyivel tisztábban látnék mindent. Mennyivel bölcsebb lennék, mennyivel könnyebb lenne megérteni mások helyzetét. ... (vagy mennyivel nehezebb??) Ha csak arra  gondolok, hogy Isten mindig új szívet ad az ő bűnös bűnt valló gyermekeinek. Emberi értelem fel sem foghatja ezt a kegyelmet. Az emberi értelem nem. Ezért talán ember sosem láthat magáról "Isten alkotta képet".

egy tökéletlen lány nem fér meg a tökéletes családban

"Ahányszor rád nézek, mindig eszembe jut, hogy mekkora csalódás ez nekem."

"Olvastam a cikked, nem is annyira(!) rossz."


Ne törjétek magatokat, még a végén nem roppanok össze teljesen.

so what??

Az Ige, apa, bemerítkezés, gyülekezet, Zsid 10,25, szolgálat, változás, bűnbocsánat, szentségtörés, keresztség, Agapé, konfirmáció, anya, evangélium, Újpalota, hit, úrvacsora, tisztaság, Isten, kijelentés, vezetés, elhagyás, egység

túl sok(k)

Délután azt hittem ennél rosszabb már nem lehet. De tévedtem.
Nekik fogalmuk sincs.... nem ismernek, ha szerintük ez közöny. Közöny? Beleroppanok!!!
...
Apa levele közben szó szerint fizikailag kezdett el fájni a szívem.....

No, I can't stand the pain

Van az elkeseredettségnek és a fájdalomnak egy olyan fokozata, mikor már visszaszólni sincs erőd. Csak ülsz kővé dermedve és már pislogni sincs energiád.

Bocsánat, hogy van saját véleményem.

Komolyan érthetetlen számomra, hogy a szülők képtelenek elviselni, hogy a tizennyolc éves lányuk esetleg lehet más véleményen, mint ők. Én kompromisszumképes vagyok. Meghallgatom az érveket, miszerint nincs igazam, de utána is mérlegelek. És bocsánat, hogy ezek után sem osztom az álláspontjukat. És mielőtt valaki félreértené, nem egy szokásos gyerek-szülő témán akadtunk fenn, amin ugye evidens, hogy a szülő győzedelmeskedik. Mindössze annyi történt, hogy egy röpirat cikkeiről azt találtam mondani, hogy egy ötödikes jobban fogalmaz. Tudom, hogy hirtelen lobbanékony vagyok, ezért az utóbbi időben sokat dolgoztam azon, hogy higgadt tudjak maradni az ilyen helyzetekben. Majd miután a dialógus hatodik fordulójánál még mindig ugyanazokat a mondatokat ismételgettük, szépen befejeztem annyival, hogy értem amit mondtok, ennek ellenére sem értek egyet, köszönöm a vacsorát. Most mindketten azt gondolják, hogy besértődtem. Tulajdonképpen annyi történt, hogy beláttam; ez egy meddő beszélgetés. Sosem értettem emberek miért képtelenek elviselni, ha valaki nem ért velük mindenben egyet. Nem kértem, hogy ők is szólják le a magazint, mindössze nem osztottam a véleményüket. Ennyi.

Tudom, valószínűleg sok év múlva nem fogok mindazzal egyetérteni, amit most itt leírtam. Elképzelhetőnek tartom, hogy pont úgy fogok gondolkodni, mint ők, elvégre is a szüleim, valószínűleg van köztünk némi hasonlóság... :D De akkor is, akkor is, is, is....

...

Igen, ezen másodpercekben vélem felfedezni magamban a kognitív disszonancia redukció jelenségét. Érdekes azt megtapasztalni, hogy mire befejezek egy blogbejegyzést, kezdek "nem egyet érteni" az elején leírtakkal. Ez olyan nekem, mintha hangosan gondolkodnék. És lassan békességet nyerek. Már ezért is megéri. :)

i'm not crazy. i'm really not!

Miért néz rám mindenki a "ha életben akarok maradni azt hiszem jobb, ha megyek" nézéssel? Nem őrültem meg, és nem, nem a Szívek szállodája váltotta ezt ki belőlem, úgyhogy Ábel nyugodtan visszahozhatod a DVD-imet. Talán pont "ti" vagytok, akik ezt kiváltjátok belőlem, és nem hiszem, hogy ezért az információért egészen Delphoi-ig kéne repülni. És hogy miért kezdek éjfélkor hűtőt súrolni, majd utána hajnali fél ötig vasalni? Mert ha mindezt éjjel csinálom legalább nem köt belém mindenki, és talán picit azért is, mert van egy ilyen hülye érzésem, hogy a nappal végzett házimunka időpocsékolás. Na jó, talán picit mégis megőrültem, de,dedede mindennek megvan az oka.
Igazándiból azt vettem észre magamon, hogy keresve keresem az alkalmakat, amikor elszabadulhatok itthonról. Egyszerűen azt érzem, bármit csinálok vagy nem csinálok az rossz.
... csak az a sok kis beszólás, megjegyzés, amitől ha lenne egy revolverem talán rögtön főbe lőném magam. Mikor repülhetek már ki innen? ? ? ? ? ? ?