Ne is mondjátok!! Érzem én, hogy olyan béna dolog angol címeket írni, mikor nem is tudok igazán jól angolul, de higgyétek el, próbáltam magyarul is, és úgy még rosszabb.... "micsoda tökkéletes hétvége!!'. :D wöehh. :D Jajj, elkapott a jókedv (...csak el ne hagyjon soha!)
Miközben mesélek tegyétek be ezt a számot. Hamar ráun az ember, de amíg nem, addig tökéletes!! :)
Szóval pénteken ifin voltam, ami tök jó volt, tök jó feltöltődés. Ifi után páran bennmaradtunk megnézni a 127 óra című filmet, de hál' Istennek Mariettáék hazahoztak. (különben nem is tudtunk volna 11-ig bennmaradni.) Szombaton gyönyörű, napsütéses idő volt (bár ez hál' Istennek néhány mínusz fokot leszámítva jelenleg is hasonló.) Próbáltam néhány órát a lányokkal (kamara), mert most tavaszra kaptunk néhány felkérést kiállításmegnyitókra és teaházba, úgyhogy most jó sok darabot elő kell venni, újra összerakni. Próba után mentünk Tekót fölköszönteni, mert a drága leányzó, most lett 18 éves. Rengeteget hülyéskedtünk, társasoztunk, szóval tényleg iszonyú jó volt. Készült pár leginkább tagadandó, ám igazándiból inkább tagadhatatlanul "tökéletes" kép az estéről. Majd lehet teszek fel, ha kapok belőle. Amúgy... nem is tudom, de mintha rengeteg minden változott volna ezen a hétvégén. Bennem legalábbis, és ennek örülök. :)
Most vasárnap nem voltam bent az igehirdetésen, mert (most először) bibliaköröztem. Annának mentem segíteni a kisiskolásokhoz, és azt is annyira élveztem. Iszonyú édesek azok a gyerekek. Van egy Lénárd nevű kisfiú (István egyik unokája), akitől egyszerűen lehidaltam. Kegyetlenül intelligens az a gyerek, pedig azt hiszem csak 9 éves. Hihetetlen egy figura, nagyon bírom.
Tegnap jött hozzánk Marietta családi ebédre (először). Szegény Marietta tökre izgult végig, pedig szerintem tök laza volt az egész. Apáék is egészen jófejek voltak... én mindenesetre marha jól éreztem magam. :D Délután pedig Fény-kép projekt megbeszélés volt. Jut eszembe, erről még itt nem is írtam semmit. Szóval Anna szólt, hogy van ez a projekt, amit néhányan elkezdtek, és mostanra egy kisebb team dolgozik egy képeskönyvön, amibe a fotók mellé (melyeket a Ficsor házaspár készített) verseket, gondolatokat írunk. Karácsonykor már lehetett venni képeslapokat, de jelenleg - mint említettem - egy képeskönyvön dolgozunk. Ha érdekel mi ez az egész, katt ide!! A tegnapi megbeszélés nagyon áldott volt. Csiszolgattuk a verseket, tanácsokat osztottunk, mindent tettünk, ami a csapatmunka szót kielégíti. :)
És hogy mi az a megmagyarázhatatlan változás, ami végbemegy most bennem? Őszinte leszek; nem leszek most teljesen őszinte. Illetve amit leírok, az mind igaz, de nem minden. Kezdjük ott, hogy a gondolat, amit az előző bejegyzésben írtam, nem valami aktuális tapasztalaton alapult, de valahogy tudtam hogy igaz. (Akkor is, ha te most nem értesz velem egyet a gondolat valóságtartalmát illetően. :D) Ez az egész csak tegnap estére vált nagyon viccessé, mikor Isten egy klasszikus "Vitt is ajándékot, meg nem is" stílusú humorral mosolyogtatott meg.
Nem mintha Arany Jánoshoz hasonlítanám magam, de most hirtelen ő jutott eszembe. A költő elvileg homlokráncolva ült és hallgatta, ahogy irodalmárok elemezték és magyarázták műveit, hogy Arany itt erre és erre utal, erre és amarra gondol... mire Arany fölállt, és csak annyit mondott; "gondolta a fene". Picit ezt érzem az egész irodalomoktatásban. Minenki művébe rengeteg mindent belemagyarázunk, ami - szerintem - sokszor nem is tudatos az író részéről. Ezt persze nem szabad az egész irodalomra levetíteni, mert biztos sok műnek tudatos a felépítése, gondolatvezetése, de... igen, azt hiszem kezdem túlmagyarázni a dolgokat, pedig az Arany-féle példa tökéletesen megvilágítja mire gondolok.
Ez most csak az előző gondolathoz kapcsolódva jutott eszembe.
Visszatérve az eredeti történethez, beszámolóhoz. Tulajdonképpen ami megváltoztatott, az Isten maga. Az ő ereje, amilyen hatalmas Ő, és hogy folyton érzem a jelenlétét. Nekem senki ne mondja, hogy Isten nem létezik, mikor én nap mint nap beszélek vele. Beszélgetünk a villamoson, a metrón, a buszon, és esténként elalvás előtt. Én mesélek neki, kérdezgetek, ő pedig válaszol. És minél többször szólítom Őt meg, annál inkább értem a válaszait, annál világosabbak a kérései. Olyan tökéletesek ezek a percek, és a legjobb, hogy sosem kell, hogy véget érjenek ezek a beszélgetések...
Miközben mesélek tegyétek be ezt a számot. Hamar ráun az ember, de amíg nem, addig tökéletes!! :)
Szóval pénteken ifin voltam, ami tök jó volt, tök jó feltöltődés. Ifi után páran bennmaradtunk megnézni a 127 óra című filmet, de hál' Istennek Mariettáék hazahoztak. (különben nem is tudtunk volna 11-ig bennmaradni.) Szombaton gyönyörű, napsütéses idő volt (bár ez hál' Istennek néhány mínusz fokot leszámítva jelenleg is hasonló.) Próbáltam néhány órát a lányokkal (kamara), mert most tavaszra kaptunk néhány felkérést kiállításmegnyitókra és teaházba, úgyhogy most jó sok darabot elő kell venni, újra összerakni. Próba után mentünk Tekót fölköszönteni, mert a drága leányzó, most lett 18 éves. Rengeteget hülyéskedtünk, társasoztunk, szóval tényleg iszonyú jó volt. Készült pár leginkább tagadandó, ám igazándiból inkább tagadhatatlanul "tökéletes" kép az estéről. Majd lehet teszek fel, ha kapok belőle. Amúgy... nem is tudom, de mintha rengeteg minden változott volna ezen a hétvégén. Bennem legalábbis, és ennek örülök. :)
Most vasárnap nem voltam bent az igehirdetésen, mert (most először) bibliaköröztem. Annának mentem segíteni a kisiskolásokhoz, és azt is annyira élveztem. Iszonyú édesek azok a gyerekek. Van egy Lénárd nevű kisfiú (István egyik unokája), akitől egyszerűen lehidaltam. Kegyetlenül intelligens az a gyerek, pedig azt hiszem csak 9 éves. Hihetetlen egy figura, nagyon bírom.
Tegnap jött hozzánk Marietta családi ebédre (először). Szegény Marietta tökre izgult végig, pedig szerintem tök laza volt az egész. Apáék is egészen jófejek voltak... én mindenesetre marha jól éreztem magam. :D Délután pedig Fény-kép projekt megbeszélés volt. Jut eszembe, erről még itt nem is írtam semmit. Szóval Anna szólt, hogy van ez a projekt, amit néhányan elkezdtek, és mostanra egy kisebb team dolgozik egy képeskönyvön, amibe a fotók mellé (melyeket a Ficsor házaspár készített) verseket, gondolatokat írunk. Karácsonykor már lehetett venni képeslapokat, de jelenleg - mint említettem - egy képeskönyvön dolgozunk. Ha érdekel mi ez az egész, katt ide!! A tegnapi megbeszélés nagyon áldott volt. Csiszolgattuk a verseket, tanácsokat osztottunk, mindent tettünk, ami a csapatmunka szót kielégíti. :)
És hogy mi az a megmagyarázhatatlan változás, ami végbemegy most bennem? Őszinte leszek; nem leszek most teljesen őszinte. Illetve amit leírok, az mind igaz, de nem minden. Kezdjük ott, hogy a gondolat, amit az előző bejegyzésben írtam, nem valami aktuális tapasztalaton alapult, de valahogy tudtam hogy igaz. (Akkor is, ha te most nem értesz velem egyet a gondolat valóságtartalmát illetően. :D) Ez az egész csak tegnap estére vált nagyon viccessé, mikor Isten egy klasszikus "Vitt is ajándékot, meg nem is" stílusú humorral mosolyogtatott meg.
Nem mintha Arany Jánoshoz hasonlítanám magam, de most hirtelen ő jutott eszembe. A költő elvileg homlokráncolva ült és hallgatta, ahogy irodalmárok elemezték és magyarázták műveit, hogy Arany itt erre és erre utal, erre és amarra gondol... mire Arany fölállt, és csak annyit mondott; "gondolta a fene". Picit ezt érzem az egész irodalomoktatásban. Minenki művébe rengeteg mindent belemagyarázunk, ami - szerintem - sokszor nem is tudatos az író részéről. Ezt persze nem szabad az egész irodalomra levetíteni, mert biztos sok műnek tudatos a felépítése, gondolatvezetése, de... igen, azt hiszem kezdem túlmagyarázni a dolgokat, pedig az Arany-féle példa tökéletesen megvilágítja mire gondolok.
Ez most csak az előző gondolathoz kapcsolódva jutott eszembe.
Visszatérve az eredeti történethez, beszámolóhoz. Tulajdonképpen ami megváltoztatott, az Isten maga. Az ő ereje, amilyen hatalmas Ő, és hogy folyton érzem a jelenlétét. Nekem senki ne mondja, hogy Isten nem létezik, mikor én nap mint nap beszélek vele. Beszélgetünk a villamoson, a metrón, a buszon, és esténként elalvás előtt. Én mesélek neki, kérdezgetek, ő pedig válaszol. És minél többször szólítom Őt meg, annál inkább értem a válaszait, annál világosabbak a kérései. Olyan tökéletesek ezek a percek, és a legjobb, hogy sosem kell, hogy véget érjenek ezek a beszélgetések...
