Bocsánat, hogy van saját véleményem.

Komolyan érthetetlen számomra, hogy a szülők képtelenek elviselni, hogy a tizennyolc éves lányuk esetleg lehet más véleményen, mint ők. Én kompromisszumképes vagyok. Meghallgatom az érveket, miszerint nincs igazam, de utána is mérlegelek. És bocsánat, hogy ezek után sem osztom az álláspontjukat. És mielőtt valaki félreértené, nem egy szokásos gyerek-szülő témán akadtunk fenn, amin ugye evidens, hogy a szülő győzedelmeskedik. Mindössze annyi történt, hogy egy röpirat cikkeiről azt találtam mondani, hogy egy ötödikes jobban fogalmaz. Tudom, hogy hirtelen lobbanékony vagyok, ezért az utóbbi időben sokat dolgoztam azon, hogy higgadt tudjak maradni az ilyen helyzetekben. Majd miután a dialógus hatodik fordulójánál még mindig ugyanazokat a mondatokat ismételgettük, szépen befejeztem annyival, hogy értem amit mondtok, ennek ellenére sem értek egyet, köszönöm a vacsorát. Most mindketten azt gondolják, hogy besértődtem. Tulajdonképpen annyi történt, hogy beláttam; ez egy meddő beszélgetés. Sosem értettem emberek miért képtelenek elviselni, ha valaki nem ért velük mindenben egyet. Nem kértem, hogy ők is szólják le a magazint, mindössze nem osztottam a véleményüket. Ennyi.

Tudom, valószínűleg sok év múlva nem fogok mindazzal egyetérteni, amit most itt leírtam. Elképzelhetőnek tartom, hogy pont úgy fogok gondolkodni, mint ők, elvégre is a szüleim, valószínűleg van köztünk némi hasonlóság... :D De akkor is, akkor is, is, is....

...

Igen, ezen másodpercekben vélem felfedezni magamban a kognitív disszonancia redukció jelenségét. Érdekes azt megtapasztalni, hogy mire befejezek egy blogbejegyzést, kezdek "nem egyet érteni" az elején leírtakkal. Ez olyan nekem, mintha hangosan gondolkodnék. És lassan békességet nyerek. Már ezért is megéri. :)