God bless you!

Drága testvéreim, drága barátaim!
Nem tűntem ám el, - ha úgy is tűnik - csak kissé sok az nekem, ami most zajlik így tanulás szintjén. De nemsokára vége. Már csak egy hét, és túl vagyok rajta. :) És most nem fogom ecsetelni ezt a részt, úgyis azon vettem észre magam, hogy máson sem jár az eszem, mint tervezgetem, számolgatom, hogy melyik nap hanyadik tételnél kéne éppen tartanom, hogy végezzek. De most tényleg befejezem.... komolyan. :) Amúgy is hajlamos vagyok az önsajnálatra, nem is kicsit, és ez egy idióta szokás, nem akarok ilyen lenni.

Amúgy jó most. Olyan békesség uralkodik rajtam már napok óta. Isteni békesség. Pont ezért imádkoztam, mert emlékszem, hogy tavaly ugyanebben az időszakban a stressztől már a harmadik naptól kezdve sírógöcsöt kaptam minden este a teljesítmény képtelenségem miatt. Most meg csak érzem, ahogy Isten vezet, megáld, megáld az Ő szeretetével, ajándékaival, emberekkel. És tudom, hogy cserébe magamon kívül semmit nem adhatok, magamat viszont adhatom.
Ha NYSE-n sejtené bárki is, micsoda befektetés az Örökkévalóba fektetni mindent...

Isten áldjon benneteket!!

Bocsánat, hogy van saját véleményem.

Komolyan érthetetlen számomra, hogy a szülők képtelenek elviselni, hogy a tizennyolc éves lányuk esetleg lehet más véleményen, mint ők. Én kompromisszumképes vagyok. Meghallgatom az érveket, miszerint nincs igazam, de utána is mérlegelek. És bocsánat, hogy ezek után sem osztom az álláspontjukat. És mielőtt valaki félreértené, nem egy szokásos gyerek-szülő témán akadtunk fenn, amin ugye evidens, hogy a szülő győzedelmeskedik. Mindössze annyi történt, hogy egy röpirat cikkeiről azt találtam mondani, hogy egy ötödikes jobban fogalmaz. Tudom, hogy hirtelen lobbanékony vagyok, ezért az utóbbi időben sokat dolgoztam azon, hogy higgadt tudjak maradni az ilyen helyzetekben. Majd miután a dialógus hatodik fordulójánál még mindig ugyanazokat a mondatokat ismételgettük, szépen befejeztem annyival, hogy értem amit mondtok, ennek ellenére sem értek egyet, köszönöm a vacsorát. Most mindketten azt gondolják, hogy besértődtem. Tulajdonképpen annyi történt, hogy beláttam; ez egy meddő beszélgetés. Sosem értettem emberek miért képtelenek elviselni, ha valaki nem ért velük mindenben egyet. Nem kértem, hogy ők is szólják le a magazint, mindössze nem osztottam a véleményüket. Ennyi.

Tudom, valószínűleg sok év múlva nem fogok mindazzal egyetérteni, amit most itt leírtam. Elképzelhetőnek tartom, hogy pont úgy fogok gondolkodni, mint ők, elvégre is a szüleim, valószínűleg van köztünk némi hasonlóság... :D De akkor is, akkor is, is, is....

...

Igen, ezen másodpercekben vélem felfedezni magamban a kognitív disszonancia redukció jelenségét. Érdekes azt megtapasztalni, hogy mire befejezek egy blogbejegyzést, kezdek "nem egyet érteni" az elején leírtakkal. Ez olyan nekem, mintha hangosan gondolkodnék. És lassan békességet nyerek. Már ezért is megéri. :)