Zurückgekommen

Helloszia!!

Ráhel vagyok, húsz éves, ennek a blognak a szerkesztője. Valószínűleg nem emlékszel rám, hiszen már időtlen idők óta nem hallhattál rólam. Itt legalábbis nem. Pedig van mondandóm. Annak a személynek is van mondandója, aki bennem lakik. Mesélek majd róla, tőle, általa. 

Arról a személyről beszélek, akinek köszönhetem az egész életem, hogy lélegzem, hogy egészséges vagyok, hogy − bár meglehetősen gonosz humorral megáldott, de − szerető családban élhetek, hogy vannak barátaim, akikben megláthatom az Ő arcát.

 Hogy mégse legyen teljesen in medias res érzésünk, hadd írjam le röviden, mi is történt velem az elmúlt egy évben. 

Leérettségiztem, elkezdtem az egyetemet, megismertem sok-sok értékes embert, és túléltem három vizsgát. Magyar szakos vagyok a Károli Gáspár Egyetemen. Nem véletlenül vagyok ott. Az ELTE hallgatója akartam lenni, de hál' Istennek volt Valaki, aki jobban tudta mi számomra a tökéletes, és Neki köszönhetően most bátran állíthatom: az egyik legjobb, ami velem az elmúlt időszakban történt, hogy a Károlira járhatok. 

A sok-sok áldás mellett nem kevés támadás ér, de ez önmagában nem katasztrófa, főleg ha az ember tudja ki áll mellette. Többek között ezért is szeretek írni, ezért írtam korábban is. Ez egyfajta terápia volt nekem, bármilyen betegen is hangzik, a maga módján mégiscsak az. Másrészt meg − mint említettem − szeretném, ha valaki felismerhetővé, megismerhetővé válna a bejegyzéseimen keresztül.

Tudom, hogy A Mindenhatót ahányan vagyunk, annyiféleképpen tapasztaljuk, érezzük, értjük, értelmezzük. Én csak egy aspektusból tudom őt bemutatni, mégpedig a sajátomból. Ez néha lehet unalmas lesz, néha kicsit érthetetlen is, de ígérem, hogy őszinte. 

ennek most nem lesz címe.

Végre beindult ez is... :) Nekem a hegedű, az éneklés és a zene csak hobbi, és mivel azt akartam, hogy ez így is maradjon, nem mentem pályára. Viszont úgy örülök, hogy most így beindult ez a zenélgetés. Kedden a zenés teázóban adott "koncert", ma meg két kiállításmegnyitón játszottunk, és annyira élveztem. :) És már kaptunk újabb felkéréseket is májusra meg júniusra. Fizetségül pedig a megnyitókon való játékért festményt kapunk, a keddi szereplésért meg stúdiófelvételt készíthetünk.

Most viszont vissza kéne állni a sulis mindennapokra. El kéne kezdeni tanulni... nagggyon sürgősen!! Ma el kéne olvasnom az Iván Iljics halálát. Kilenc óra van. Te is úgy gondolod, hogy éppen időszerű volna elkezdeni??
Én meg azt gondolom, hogy élvezhetetlenül és idegesítően egyszerű mondatokban kezdek fogalmazni, ami szerintem a fáradtság jele. De ez így nem mehet tovább, elvégre is a védjegyem az összefüggéstelen, sokszor értelmetlen cicerói körmondatok masszája.

Komolyan mennem kell. Ki kell derítenem hogyan és miként (ééés milllyen laaasssan) adta át lelkét Iván a Teremtőnek. Az Úr áldjon benneteket!!


Ja és üzenem a Mindenhatónak, (mivel úgy tűnik mostanság nem működik a mikrofonom, legalábbis nem érzékelem, hogy reagálna az imáimra...) TANÁCSTALAN VAGYOK!!

Füstbe ment terv

Képzeljétek kedveseim, tegnap volt egy éves a blog!! :) Erről nemigen lehet mit írni, ez csak szimplán jó. :) Viszont ami a szilveszteri terveimet, illetve csak szimplán A tervet illeti, kicsit összejöttek a dolgok... illetve csak egy valami. Úgy terveztem, hogy a MEGA szilveszterre megyek (Omega - Agapé gyüli közös szilvesztere), de a napokban egyre rosszabbul lettem (torkom fáj nagyon, meg a fejem kegyetlenül, meg tudjátok, mikor így lüktet a fejetek... vagy mi. Mikor már érzed, hogy ez már majdnem láz...) És bár nagyon akartam menni, de így nem merem bevállalni a több, mint másfél órás utazást, főleg ha a hazajövetelre gondolok... Úgyhogy végül is Hajniékhoz megyek és Mimiékkel múlatom az időt, ami sokkal nyugisabb lesz - gondolom, - de legalább le tudok dőlni pihenni, ha nagyon rosszul vagyok. Bosszantó, de... such is life.

u.i.: Főleg Imola miatt rossz nagyon, hogy nem megyek MEGA szilveszterre, de felhívtam, és mikor nagy bűnbánóan bocsánatot kértem, olyan aranyos volt. Megígértette velem, hogy ha le akarok feküdni, akkor mindenképpen az ő ágyába, és gyógyuljak meg, és annyira jáááj, nekem van a legdrágább, "legtisztaszívűbb" unokatestvérem. :)

egy káró bubi?? nicsak.nocsak.

Lecseréltem a blog külsejét, csak mert annyira sötét volt az a fekete. Ebben a formában most irdatlan igénytelenül néz ki a lap, de most nincs kedvem vele bíbelődni. Így viszont télies. :) Egyébként meg tök jó karácsonyi hangulatom lenne, ha nem kéne állandóan a suli körül forogni még mindig. De már csak egy hét és foroghatok más körül is. :) Most viszont jó kedvem van, és hogy jókedvből ti se szenvedjetek hiányt, hoztam egy nagyon jópofa kis történetet! ;)

Egy egyetemista srác meghívja ebédre az anyját az albérletbe, ahol lakik. Az ebédnél ott van a fiú lakótársa is, egy gyönyörű lány. Az anya folyton ezt a lányt figyeli, és gyanítja, hogy valami viszonyuk is lehet. Amikor vége az ebédnek már egész biztos benne, hogy több van közöttük mint egyszerű szobatársi kapcsolat.
A srác szinte olvas anyja gondolataiban:
- Hidd el anya, tudom mire gondolsz, de nincs közöttünk a világon semmi, mi csak lakótársak vagyunk!
Kb. egy hétre rá a lány gyanakvóan megy a sráchoz:
- Egy hete, mióta az anyád itt járt, nem találom a szép ezüst merőkanalat...
- Nem tudom elhinni, hogy ő lett volna, de azért most írok neki egy levelet, csak hogy biztos legyek benne.
Így a fiú leül az asztalhoz és írja a levelet:
"Kedves Anya!
Nem mondom, hogy te vitted volna el az ezüst merőkanalat a lakásunkból, és azt sem mondom hogy nem te voltál. De tény, hogy hiányzik azóta, hogy te itt jártál ebédelni."
Néhány napra rá megérkezik az anyja válasza:
"Kedves Fiam! Nem mondom, hogy te lefeküdnél azzal a lánnyal, de azt sem mondom hogy nem. De tény, hogy ha ő a saját ágyában aludna, akkor mostanra már régen megtalálta volna azt a merőkanalat. Anyád.."

eszednél vagy?

Úgy tűnik megint beszedtem valami vírust, mert állandóan lassúskodik a netem. Nyolc perc, míg Facebookon bejönnek a hírek, és mivel igencsak függő vagyok hajlandó vagyok ezt az időt kivárni. Viszont mostanság ezt a nyolc percet azzal töltöm, hogy visszaolvasgatom a régebbi blogbejegyzéseimet. Meg kell hogy mondjam, igencsak elszomorodtam. Mostanság amiket írok rosszabbak, mint amiket a határidőnaplómba firkantok be. Egyszerűen szánalmasan unalmasok és szárazok, én a helyetekben nem is olvasnám. A régebbi bejegyzések stílusukat tekintve azért jóval érdekesebbek voltak, noha a világ még mindig panaszkodik, amiért nem mentettem meg. Pedig a kedvem egyáltalán nem ment el az blogírástól, sőt... Most egyszerűen csak magamba zuhantam, hogy tulajdonképpen miért is akarok én újságíró lenni? Az is egy röhejes tény, hogy ez az ötlet is csak azért jött, mert az összes többi szakág területén kudarcot vallottam, vagy kiderült, hogy baromira nincs hozzá képességem, ilyen téren meg legalább láttak bennem valamennyit a körülöttem lévők (elvileg).

Talán nevetségesen hangzik, de mélységesen bocsánatot kérek, amiért ilyen unalmas bejegyzéseket tettem közzé a hálón. Ígérem, ezentúl jobban odafigyelek majd a bejegyzések megfogalmazására, és nem annyira csupán az információmegosztásra helyezem a hangsúlyt. Ég áldjon mindenkit! :)